Márpedig mindannyian nyertesek szeretnénk lenni, nem? De hogyan? És tényleg sikerülhet?
Tegnap olvastam egy interjút Balczó Andrással, aki minden idők legsikeresebb öttusázója, aki erős, élettel teli gondolatokban vall életéről, és arról, hogy mindannyian lehetünk nyertesek! Mindenkinek szeretettel ajánlom!
Mostanában több bejegyzésben is hivatkozom egy Jesus Culture nevű csapatra. Elképesztően intenzív életszakaszban vagyok, és leginkább azért hallgatom a zenéjüket, mert oda hívnak, ahová mindig is vágyom: Isten jelenlétébe.
Persze felmerül a kérdés, hogy hol a határa Isten dicsőítésének? Van-e egyáltalán határa? Állandóan, folyamatosan Isten jelenlétében élni, vagy újból, és újból visszavágyni, visszatérni az Ő jelenlétébe? Esetleg mindkettő belefér? Lehet, de miért vágyok arra, hogy folyamatosan előtte legyek? Azután is, hogy egy jó kilúgozó, kimerítő nap végén egyszerűen elszakad a cérna, kiakadok, kiabálok, kipurcanok. És újból megadom magam…
Bevallom, hogy nem tudom a frankót, inkább csak megyek a szívem után, és éneklem, hogy (nyers fordításban):
“Így hát letérdelek előtted Istenem, felemelem kezem, mert szabaddá tettél,
Kiáltom a Neved, a háztetőkről hirdetem, hogy a Tiéd vagyok, a Tiéd vagyok,
Mindazt aki vagyok, szerető kezeidbe teszem le, és a Tiéd vagyok, a Tiéd vagyok...
